Az árnyak szektája (The Shadows Sect)

1993 március 17-én reggel Catherinet szülei nem találták otthon. Lilith és Janson kétségbe esetten hívtak fel minden ismerőst és barátot, köztük Susan Westet is aki talán még Catherine szüleinél is jobban aggódott a lányért. A lány azt válaszolta, hogy több mint négy hónapja látta őt utoljára, és azóta leginkább semmi hírt nem kapott felőle. Janson értesítette a megyei rendőr főkapitányságot az eltűnésről a hatóságoknak pedig nem volt ismeretlen a bejelentő. Jól ismerték már a családot és problémás lányukat is. Lilithet megviselték az elmúlt pár hónap eseményei ezért nyugtatót kellett, hogy szedjen. Nem tudott eléggé a munkájára koncentrálni, ezért kénytelen volt szabadságot kivenni. Catherine elhagyta otthonát és útmutatójára hallgatva  vakon elindult északnak. Egy kevéske pénzt és ételt, valamint egy doboz pengét, és a gyertyáit vitte csak magával. Bármily meglepő is de tudta merre megy, tudta mi az úti célja. Így emlékszik vissza a történtekre: 

-Igen, egy hang volt aki biztatott, hogy hagyjam el az otthonom és induljak útnak aznap hajnalban. Akkor még fogalmam sem volt, hogy valójában ki is parancsolt. Ő késztetett minden borzalomra amit tettem addig és azután. Mágnesként vonzott és azt gondoltam, azért, hogy örökre velem maradjon ez az édes hang, bármit megtennék. Éjszakákat töltöttünk együtt a sötétségnek mocskos élvezetei között. Sokszor rávett, hogy maszturbáljak és egyéb aljasságokat műveljek akár nálamnál fiatalabb gyermekeken vagy állatokon még nyilvánosan is. A legérdekesebb az egészben mégis az volt, hogy teljesen vak voltam. Teljesen megvakított és nem tudtam eldönteni, hogy amit teszek az jó vagy rossz. Nem láttam a következményét bizonyos tetteimnek. Ezzel a fejjel már tudom, hogy mindvégig az életem tönkretételén fáradozott, végig ez volt a célja. Mikor aznap hajnalban elindultam, ő vezetett. Ő mondta meg mit vigyek, mikor keljek fel, hogy szüleim ne vegyenek észre, hol száljak meg és kivel beszéljek. Mindent megszabott és néha úgy éreztem, hogy még ő is beszél helyettem. A végcél ahová végül elvezetett, Hayward volt fenn északon a 63-as főútvonal mentén. Addig stoppolással jutottam. Míg odaérkeztem, többször létesítettek velem szexuális kapcsolatot és elkezdtem erősen alkoholizálni is. Hayward gyönyörű környéken fekszik. Tavak erdők és parkok tarkítják. Itt ismertem meg egy bizonyos Edward Hopelestet egy kávézóban. Akkor egész normálisnak nézett ki és kedves is volt. Meghívott italra és szállást is tudott nyújtani. Nem sokkal később egyértelművé vállt számomra hová kerültem. A pokol csak akkor kezdődött el számomra igazán.

(Catherine Thomson)

Mikor megérkeztek a szállásra, Edward egy fehérre festett faházba kísérte Catherinet. Bent emberek voltak, fiatalok és idősebbek egyaránt. A teremben két hosszú asztal és fehérre festett székek álltak katonás rendben. A falakon gyertyák sorakoztak melyek közül csak alig néhányban pislákolt láng. A félhomályban Edward emelte a magasba a kezét és kért szót. Miután a nagyjából húsz fős csoport elhallgatott, a köpcös férfi levette sapkáját és maga mellé állította a lányt és bemutatta csoport tagjainak. Catherine zavartan köszönt majd helyet foglalt noha erre engedélyt nem kapott. Edward bemutatta a csoport tagjait is Catherinnek aki széles mosollyal és keresztbe font karral ült, majd felállt és így szólt: -Tudom kik vagytok. Hirtelen csend lett a teremben. Edward értetlenül nézett a lányra aki magabiztosan a férfi felé sétált, majd megállt előtte és mélyen a szemébe nézett. A mai napig nem tudni pontosan mi is történt akkor ott de a nagydarab és izmos Edward Hopelest fére lépett a törékeny és nálánál jóval kisebb Catherine teste elöl és leült. Az este következő részében Catherine tartott beszédet, minek hatására az ott lévők többsége hangos éljenzésben tört ki. A lány köré álltak és körültáncolták. Egyedül Edward és egy fiatal lány nem imádta körül őt. Csendesen meghúzódtak a sarokban. Kiderült, hogy a csoport egy szexuális devianciájukról híres kábítószeres társaság volt akik beteg rítusaikkal dicsőítették a kéj és a mámor istenét. Magukat csak az árnyak szektájának nevezték. Catherine boldog volt mivel úgy érezte végre hazatalált. A csoport a Chequamegoni nemzeti erdőségben egy elhagyatott cserkésztábort szemelt ki te-lep helyeként. A 77-es útról egy földútra lekanyarodva pár kilométerre az erdőben helyezkedett el. A csoport rituláléi között megtalálható volt a nyilvános szex amit legtöbbször a városba utazva a tereken műveltek a szexuális orgiák drog hatása alatt, és a bestiális állatgyilkosságok, valamint a vérivás is. Minden összejövetelükről fotókat készítettek, ezzel is megörökítve azokat. 

Catherine mindössze három hónapot töltött a szektában majd július 25-én eltűnt. Eltűnését követően nem kevesebb mint tizenöt ember vesztette életét. Hét férfi és nyolc nő. Vezetőjük eltűnése után a csoport tagjainak többsége tömeges öngyilkosságot hajtott végre. Voltak akik az épület tartógerendáira akasztották fel magukat, és voltak akik a közeli fákra. Csak néhányan tudtak elmenekülni megszállott társaik elöl. A félmeztelen és zavart emberekre a rendőrség talált rá alig 50 kilométerre a helyszíntől.

Munkám során sikerült beszélnem az azóta visszavonult megyei seriffel aki beleegyezett, hogy beszélgetésünket kazettán rögzítsem. Brian a következőképp emlékezett vissza az államok szerte nagy port kavart Shadows ügyre:

-Emlékszem épp az irodámban ültem és vitatkoztam Jaffryevel valamin mikor a titkárom rontott be majd közölte, hogy a 77-es úton déli irányban az egyik járőr öt meztelen embert látott sétálni. Azonnal parancsba adtam, hogy hozzák be őket az őrsre. Nem kellett sokat várni, fél órán belül meg is érkeztek velük. Szerencsétlenek vacogtak és ránézésre meg lehetett állapítani róluk, hogy narkósak. A megfelelő egészségügyi ellátásban részesítettük őket. Kaptak forró italt és ételt, valamint ruhákat is. Szép sorjában felvettük az adataikat majd visszakísértük őket a pihenő szobába. A két nőnek és az egyik férfinak sürgős orvosi ellátásra volt szüksége. Mindannyian zavartan viselkedtek és látszott rajtuk a kimerültség. A kollégákkal elhatároztuk, hogy bent tartjuk őket éjszakára és másnap folytatjuk. Azt reméltük akkor majd többet megtudunk róluk. Én személy szerint nem láttam bennük többet egyszerű narkósoknál. Sosem hittem volna, hogy pont ők vezetnek majd el nem csak a megye, de az államok egyik legborzasztóbb esetéhez. A központban éjjel minden a legnagyobb rendben telt. Másnap korábban bementem dolgozni. Jól gondoltuk, a pihenés jót tett nekik. Hamarosan el is kezdtük a kikérdezéseket. Minden vallomást komolyan kezeltünk és dokumentáltunk. Kiderült, hogy mindannyian egy szekta tagjai és, hogy el kellett jönniük mert miután vezetőjük nem tudni mi okból de elhagyta a tábort, a csoport tagjain egy hisztérikus roham lett úrrá és mindenki alig két óra alatt megölte magát. Mi megkérdeztük, hogy hol van a tábor és ők el is mondták de még egyszer odamenni semmiképpen nem akartak, így hát nem erőltettük. Kérdezősködtünk a vezetőjükről is aki egy nappal a borzalmak előtt elhagyta a tábort, de nem tudták megmondani a nevét csak arra emlékeztek, hogy fiatal volt. Ez nem sokban segítette a munkánkat de a következő információ már jobban. Az egyik nő említést tett egy férfiról aki a csoport, -így mondták ők- eredeti vezetője és útmutatója volt, név szerint egy bizonyos Edward Hopelest. Személyleírást kértünk az illetőről amit természetesen meg is kaptunk. Szerencsénkre együtt működtek velünk. Úgy tűnt ők is le szerették volna leplezni az egészet aminek mi persze nagyon örültünk. Középmagas viszonylag köpcös két oldalon pajeszos különben borostás szűk szemű férfi rövid hajjal. Megvolt tehát a keresett személy már csak a pontos helyszínt kellett kiderítenünk. Elmondásuk szerint az (M) jelzésű országútról kell lekanyarodni a szellem tó felé vezető Weidt útra ami a volt cserkésztáborhoz vezet. Jómagam is a helyszínre siettem de amit ott láttunk arra még az embertelen jelző is kevés lenne. A hányinger kerülgetett, rosszul lettem. A helyszín leginkább talán a pokolra hasonlíthatott vagy valami bizarr szellemtanyára. A tábor három épületből állt össze. Egy nagyobb központiból és két kisebb hálóteremből. Odaérkezésünkkor a hely kihalt és csendes volt. 

A központi épületben tizenöt ember, nő és férfi volt felakasztva a tartógerendákra. Rettenetes látvány volt és a szag már-már elviselhetetlen volt. Álarcot vettünk és úgy néztünk körül. A holtak nemi szerveit megcsonkították és mellkasukba számokat véstek. Az egész helységet áthatotta valami fajta erő. Nem tudtuk megmondani de éreztük, én is éreztem. Fojtogató érzés volt, szó szerint fulladoztunk. Pár percnél nem lehetett tovább benn maradni az épületben. Azonnal értesítettük a gyilkosságiakat és mikor megérkeztek, átadtuk nekik a terepet. A két másik épületben találtunk köteleket, bilincseket valamint szexuális segédeszközöket is amiket lefoglaltunk. A holttesteket elvitettük és az egész területet lefertőtlenítettük a további nyomozás megkezdéséhez. Mr. Hopelestet holtan találtuk de mint mindenkit így őt is bonclistára tettük. Úgy voltunk vele, ha éltében nem is tán holtként a javunkra lesz majd.

Az egész környéket alaposan átkutattuk további esetleges holttestek után kutatva. Noha a számok magukért beszéltek, mi mégis a saját szemünkkel akartunk megbizonyosodni róla. Ha holttestet nem is, de további bizonyítékok sokaságát fedeztük fel a központi épület alaksorában. Rengeteg fényképet és leírást pogány imákról és több rekesznyi kokaint és tablettát, valamint innyekciót foglaltunk le és vittünk magunkal. Miután végeztünk, a tábor átkutatásával a területet lezártuk majd később elbontattuk. Az aktákat és a vallomásokat, valamint a tárgyi bizonyítékok egy részét a mai napig őrizzük.

(Brian Dolf (megyei sheriff) 2013. Jún. 30.)

Az öt túlélőt miután kitisztult szervezetükből a kábítószer és átestek a regisztráción, személyi igazolvánnyal szabadon engedték. A nemzeti erdővédelmi hivatal az esetet követően elrendelte az egész terület folytonos felkutatását mivel nem szerettek volna még egy hasonló történetet. A hatóságok és a hivatali szervek karöltve több elhagyatott turista házat és bungalót fedeztek fel a területen. Többségük életveszélyes is volt már. Ezeknek többségét lefoglalták és miután meggyőződtek róla, hogy valóban elhagyatott, lebontották. Amiről viszont kiderült, hogy van tulajdonosa, utóbbi kemény pénzbüntetésre számíthatott legkevesebb. A média a történtekről egyenlőre nem szerzett tudomást. Mindent a lehető leg halkabban és a legdiszkrétebben intéztek el. A volt tábornak még a nyomát is eltüntették és helyére facsemetéket ültettek. A rendőrség egy fél évig még sűrűn járőrözött a környéken de aztán látva, hogy nincs érdeklődés a hely iránt, újra átadták a polgárok számára. Egy fél évvel később már újra horgásztak a szellemtavon. 

( FOLYT.) 

DW.