1994. március utolsó napján Lilith szokatlanul borús és barátságtalan időjárásra ébredt tildeni otthonukban. A hőmérséklet érezhetően vissza esett pár fokot és az eső is csepergett. A szél viszont jelét sem adta még a létezésének sem, nemhogy jelenlétének. Csend honolt az egész házban csak az a méh zümmögött keservesen mi még előző este óta a konyhaasztalon heverő lekváros üveg foglya. Lilith az órájára pillantva kis híján hisztérikus rohamot kapott mivel a mutatók reggel hét órát jeleztek. Az asszony pillantását átemelte a naptárra minek látványa vagy tán tartalma megnyugtatta. Szombati nap volt és bizonyára az álomból hirtelen kikelve szervezete még a munkanapok robotjához szokva elhitette vele, hogy késésben van és ez volt idegessége oka. Óvatos léptekkel kisétált a konyhába, egy mozdulattal kiengedte rabot tömlöcéből, majd a tűzhelyhez lépve feltette a reggeli kávét. Janson még aludt mikor hatalmas robajjal égzengés támadt. Olyan elképesztő hangon szólalt meg a mennybolt fedele mire szó talán nem is létezik. A férfi felrezzent majd egy, az előző hangot követően megszólaló még erőteljesebb dörgés után valósággal felugrott ágyából. Lilith éppen akkor lépett a szobába kezében a két kávéval s ajkai mosolyra kanyarodtak látva férje ijedt tekintetét. Gyengéd csókkal köszöntötte majd kezébe nyomta a csészét. Mellékuporodott és élvezve a meleg és biztonságot nyújtó karok ölelését férje vállára hajtotta fejét majd mindketten kávét szürcsölgetve hallgatták az egyre erősödő vihar hangjait. A szél a javításra váró ereszcsatornába kapaszkodva hintázni kezdett és az a falnak csapódott először ritkán majd egyre sűrűbben. Az eső a csepegésből hamarosan ömlésbe csapott át ami az erős széllel párosulva hamar az ablakpárkányt majd magát az üvegfelületet kezdte ostromolni. A természet talán megérezte közeledtét, vagy tán maga okozta a furcsa anomáliákat? A mai napig nem tudok többet annál mint amit Janson könnyeivel küzdve személyesen mondott el nekem Los angelesi otthonában.

 Azon a borús márciusi napon tilden viharverte útjain egy elveszett és magányos lélek otthonát keresve mezítláb lépdelt a nedves betonon. Karjain vér csurgott majd a földet érve felszáradt nyomán a talaj. Csapzott haja arcába lógott eltakarva ezzel lelkének tükrét mit szemnek nevezünk. Fehér ruhájában szellemként suhant tova. Hófehér angyalként légió érkezett, egy lány testébe zárva ki sosem vétkezett. Aki akkor látja Catherinet, bizonyára hamar orvoshoz fordult volna elmebajra gyanakodva. Azt sem vonom kétségbe, hogy megpróbálták volna megölni, megfosztani attól a kevés de számára mégis oly nagy jelentőséggel bíró eseménytől, hogy egy év távollét és kín után végre haza találhatott. Ahogy közeledett otthona felé szívében a remény egyre csak fokozódott. Alaposan elgondolta a várható folyamatokat, mindazt ami történhet megkelenése következtében. Miután majd egy órányi töprengés után végül az okot is elfeledte mi gondolatait felhergelte csak bocsánatot akart kérni, hogy szó nélkül elment és noha tudta, hogy ezzel a mondattal az okozott sebet még enyhíteni sem tudja, bensejében mégis buzdítást érzett rá. Testén akkorra már több mint egy hete ő maga volt az úr. Istene a szektát otthagyva magára hagyta szolgáját minden bajával és betegségével együtt miknek többségét maga ültette a lányba a mocskos szertartások és perverz áldozatok közepette. Ahogy az úton déli irányban elérte a béke utcai bekötőt és befordult rajta, a végén homályba burkolódzva alig észrevehetően ott magaslott Oldwilde hall. Ahogy közelebb és közelebb ért, szíve a torkában kezdett dobogott. Annyi minden kavargott a fejében, annyi mindenre volt kíváncsi és oly sokat szeretett volna tudni szeretteiről. Susanről, Ethanról, Gabrielről, főleg Gabrielről. Míg fogoly volt, szerelme még csak az eszébe sem jutott. Kíváncsi volt, hogy mi van vele, felépült e már és, hogy Susan barátnője hogyan boldogul Ethannel a kollégiumban. Kíváncsisága izgalamat szült, az izgalom pedig pírt az arcára. Akaratlanul reszketni kezdett mint mikor az ember izgul s fogai a legfőbb pillanatban egymásnak koccannak ijedtükben. Vészesen közeledett a bírtok határát jelző facsoporthoz. Mikor kilépett a nagyra nőtt óriások mögül, hirtelen a fehérre festett kapubejáróval találta szemben magát. Arcán enyhe mosoly jelent meg, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Mintha az a sóhaj csak azt jelentette volna: Itthon vagyok. Végre hazaértem. Egy ideig csak állt ott a szakadó esőben. Álláról és újai hegyéről sűrűn potyogtak a kövér cseppek.

Lilith és Janson miután megitták kávéjukat, beágyaztak és a szombat nap lassú menetrendjéhez alkalmazkodva közösen nekiláttak a reggeli elkészítéséhez.

A terv egy könnyű rántotta volt friss zöldségekkel díszítve. Janson új életük első napjának megünneplése képpen szerette volna meglepni feleségét. Az akkorra már érett állapotban lévő paradicsom és paprika ültetvényeiken ott virított a termés. Janson, míg felesége elment tisztálkodni magára öltötte súlyos bőrkabátját és kirohant a hátsó kertben elhelyezkedő ültetvényre. A szakadó esőben figyelmét teljesen elkerülte a kapuban álló lány szellem alakja. Paradicsomból öt darabot, paprikából pedig nyolc szépen megnőtt egyedet rakott a kosárba. Boldog volt mivel végre sikerült az íráson kívül valami igazán férfias munkát véghezvinnie amire büszke lehetett. Minden oka megvolt rá, hiszen nem kevés munkát és energiát fektetett bele mire az ami most a szeme elé tárult létrejött. A föld szélén a gyümölcsfák is szépen növekedtek, gyenge leveleiken az eső törékeny cseppjei mégis darabokra törtek. Egy kis ideig állt ott és gyönyörködött munkája gyümölcseiben miikor hirtelen eszébe jutott felesége aki minden bizonnyal már készen lehetett a tisztálkodással. Sietős léptekkel a ház felé vette az irányt. Szíve zakatolni kezdett, majd kiugrott a helyéről. Janson csak remélte, hogy nem kap infarktust. Mikor ez az ostoba gondolat fejéből tovahaladt, egy újabb és minden kétséget kizáró másik behatás érte amit először tán fel sem fogott. Lilith eszelős visításban tört ki olyan erővel, hogy a férfi kezéből kiesett a kosár s a tartalma a földön gurult szét. Az asszony újra és újra felsikoltott és Janson már a leg rosszabra gondolt. Nem is sejtette, hogy a legrosszabbnál is létezik rosszabb. Mikor a bejárati ajtóhoz ért, azt hitte menten össze esik és örökre elnyeli a föld. Szívéhez kapott és kezei görcsbe rándultak. Lilith az ajtóban félig meghajolt gerinccel állt és zaklatott szemével a tőle mindössze fél méternyire álló Catherinet bámulta. Az idő észrevehetően lelassult. Az esőcseppek egy kis időre megszüntek zuhanásukban s teljes szélcsend uralkodott. Lilith minden bizonnyal azt hitte, hogy ideg összeroppanást kapott, mert bár előtte állt lánya didergő és átfagyott teste, ő mégis a falon lógó feszületért nyúlt majd a lány felé szegezte. Reszkető kezében mint kocsonya járt a megváltó faragott képe. Nyilván azt hitte kísértettel van dolga. Nem hitt a szemének és minél inkább állt ott egy helyben, teste annál lejjebb s lejjebb ereszkedett, mígnem már egy fűzfa ághoz hasonlított leginkább. Olyan volt mintha várna valamire, talán egy jelre, egy visszaigazolásra, hogy amit lát nem élő hanem holt és csak kísérteni jött. Csalódnia kellett, mivel Catherine remegő ajkai szétnyíltak s a némaságot megtörve elcsukló hangon a következőt mondta: Bocsáss meg anyám. Ahogy a szavak elhagyták ajkait, szeméből forró könnycsepp indult s végig égetve arcát a padlóra cseppent. Lilith a szavakat hallva velőtrázó és keserves sikoltásban tört ki, majd a földre rogyott. Elernyedt kezéből kiesett fegyvere és tompa koppanással a padlón landolt. Janson térdre ereszkedve, körmeit a földbe vájva szemlélte az eseményeket. Agya nem tudta felfogni a lezajlott események sorozatát. Szemei ürességtől kongtak és félig nyitott száján át elvétve jött csak ki a levegő. Mozdulatlanságában nem több mint két percet tölthetett, mikor végre magához tért. Szemeit megtörölve ismét a lányra szegezte aki háttal neki még mindig az ajtóban állt és keservesen sírt. Janson összeszedte minden erejét, felállt majd odalépett hozzá. Halkan lánya nevét mondta, de reszkető hangja elárulta, hogy még mindig nem biztos a helyzet valódiságában. Catherine a hangra lassan hátrafordult s könnyben úszó szemével apjáéba nézett. Halál sápad arcáról sűrűn potyogtak a könnyek. Janson kinyújtott kezével megérintette lányát aki az érintéstől hirtelen megrezzent.

Munkám során viszonylag sűrűn beszéltem furcsa emberekkel akiknek történeteik még furcsábbak voltak. Mikor elhatároztam, hogy megírom ezt a könyvet, tudtam, hogy előbb vagy utóbb eljön az a pillanat is mikor az eset még élő érintettjeivel le kell majd ülnöm és órák hosszat beszélgetnem. Így történt ez az idős Janson Oldwildal is aki bár történetmesélése közben néhol meg kellett állnunk, mégis úgy érzem hitelesen vissza tudta adni mindazt a lelki és fizikai állapotot amit akkor átélt. A következőkben beszélgetésünk egy részletét közlöm.

- El nem tudja képzelni mit éreztem mikor a nejem felkiáltott. Komolyan azt hittem, hogy valami komoly baj történt vagy betörő kapta el, mert tudja akkoriban egy igen veszélyes betörőbanda ólálkodott a környéken akikről az újságok is sűrűn számoltak be. Első gondolatom rögtön az volt, hogy mi van ha azok a gazemberek törtek rá a feleségemre, mi van ha megerőszakolják vagy megölik. Agyamba csak ezek az eshetőségek merültek fel akkor. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a lányom akit csak két hónapja temettünk el visszatér a halálból.

- Mr Oldwilde, ha jól értesültem akkor a lánya testét nem temették el csak a számára fontos használati tárgyakat. A vélt holttestet nem találták meg, honnan voltak biztosak benne, hogy biztosan meghalt?

- Nézze fiam, ha egy emberről egy egész évig nem hallani és nem is tudni semmit akkor higgye el nekem, nem igazán lehet mást feltételezni, pláne akkor ha az a valaki olyan mint a lányom volt. Eltűnése előtt is már aggodalomra okot adóan viselkedett és miután megtörtént, kétségbeesetten kutattunk utána mindhiába. Értse meg, nem volt más választásunk. A néhai nejem már kezdett teljesen becsavarodni és nem nézhettem végig ahogy teljesen tönkremegy. Muszáj volt tennem valamit, hogy enyhítsek a fájdalmán. Nem evett és nem egyszer megpróbált kárt tenni magában. Igen én voltam aki Catherine halálhírét keltettem. Lefizettem egy nyomozó ismerősömet aki kitalált egy hihető sztorit és nem tudom hogyan de bizonyítékot is szerzett. Bekapták a horgot és így tudta meg Lilith. Ma már nem csinálnám ezt de akkor elkeseredésemben úgy éreztem kötelező megtennem.

- Tehát ha jól értem, ön kitalálta, hogy Catherine meghalt, hogy ne kelljen a feleségét is sárgaházba záratni igaz?

-Pontosan.

-Mindez önre milyen hatással volt? Ne haragudjon meg, hogy erről faggatom. Hamarosan visszatérünk eredeti témánkhoz, de a történet megértése érdekében fontos tudnom a részleteket is. Remélem megérti.

- Nem szívesen tettem, hiszen nekem is nagyon hiányzott a lányom. Mielőtt rászántam magam több mint két hétig vívódtam. Végül azonban az elkeseredésem teljesen átvette az uralmat a józan eszem felett és megtettem. Elvesztettem a kislányomat, nem veszíthettem el a nejemet is. Cselekednem kellett. Miután megtettem, nem voltam büszke magamra, hogy hazudnom kellett a feleségemnek. A mai napig azt kívánom, bárcsak én lennék most holt, én aki valóban megérdemelte a halált. Az élet igazságtalan Mr Wood, és sosem lesz igazságos. Az én életemben legalábbis már biztos nem.

- Köszönöm. Sokat segített, hogy ezt elmondta. Ha nem megerőltető és fojtathatjuk akkor kérem mesélje el a hazatérés folytatását.

• Természetesen tovább mehetünk. Nekem is csak jó ha végre kibeszélhetem magamból. Mikor a nejem már másodjára sikoltott fel, azonnal a segítségére siettem. Mikor megláttam a lányom testét, noha biztos nem voltam a halálában, de elfogadni elfogadtam. Látványa valóban kísérteties volt. Ahogy ott állt hosszú fehér ruhájában átázva és csapzottan, bennem is megfagyott a vér. A feleségem aki velem ellentétben a hazugságokra épített halálhírt valóban igazként kezelte, meglehetősen rosszul viselte. Elájult és a nap későbbi részében többször is erős migrénre panaszkodott, hányt és látni sem akarta a lányunkat. Elmondása szerint gonosz szellemek gyötörték az agyát és gondolatait. Én magam nem hittem a természetfeletti létezésében ezért, hogy nyugtassam feleségemet, az ellenkezőjét állítottam mint amit ő. Csak késő estére lett jobban. Catherinet úgy kezeltük mint egy rég látott vendéget. Forró vizet engedtem neki a kádba és megkértem, hogy fürödjön meg. Még az orvost is kihívtam. Szerettem volna ha a hazatérés nem jut ki a ház falai közül, ezért olyan orvost hívtam aki nem ismert minket. Megvizsgálta Catherinet és ellátta a vágott sebeket a csuklóján. Gyógyszert írt fel és megkért, hogyha bármi van, min-denképpen értesítsem majd elment. Lilith másnap reggelig ki sem mozdult szobájából. Kimerült a teste és lelke is. Egész éjjel a lányom mellett maradtam és velem maradt a bűntudat is.  A gyertyákat és a virágokat felszedtem a földről és helyükbe egy karosszéket tettem. Abban ültem és figyeltem ahogy elalszik. Másnap már Lilith is váltott vele néhány mondatot, de még tartotta a távolságot. Elmondtam Catherinnek, hogy mivel senki sem tudott a hollétéről, novemberben halottnak nyilvánították és azért borultunk ki annyira.  Nem vette rossz néven, mintha tudta volna, hogy a kialakult helyzetnek csak is ő az oka. Megmutattam neki a sírt is a kert hátsó részében az öreg fenyők alatt. Elmosolyodott de szemében néhány könnycseppet is látni véltem amit persze hamar elmorzsolt. Gondolom nem akarta, hogy lássuk, mennyire rosszul érinti mindaz amit látott. A bizarr látvány nem keserítette el annyira amennyire várható volt, vagy amennyire én vártam. Valójában egészen meglepően jól viselte a dolgot. Sűrűn kért bocsánatot és nem győzte hangsúlyozni, hogy ez az egész az ő hibája. 

• (Interjú részlet Janson Oldwildel, 20013 augusztus 15., Los Angeles)

Catherine hazatérése óta hat nap telt el és mind Janson mint Lilith kezdte elfogadni a tényt, hogy lányuk valóban visszatért közéjük. Az első pár nap nehézkes kezdete után a családban ismét rendeződni látszottak a dolgok. A sírt felszámolták és helyét egy táblával helyettesítették min a következő felirat állt: Mert a holtak hazatérnek. Egy emléknek szánták, hogy sose felejtsék el a napot mikor romokba dőlt életük újra felvirágozni látszott. Catherine egyik reggel érdeklődni kezdett barátairól. Susanról, Ethanről és Gabrielről. Janson elmondta, hogy a fiú megházasodott míg ő távolt volt. Catherine halkan tudomásul vette. Nem sírt, nem esett depresszióba. Olyan volt mint aki beletörődik saját maga okozta helyzetébe. A szomorúság és a döbbenet látszott ugyan egy ideig az arcán de hamar el is tűnt. Teljes szívéből szerette Gabrielt és házasságának híre ha nem is mutatta, igen erősen felzaklatta. Nem akarta elhinni és mégis kénytelen volt. Mint aki tudja, hogy nemsokára sírni fog, még idejében másra terelte a szót. Mikor látta, hogy kérdéseivel rossz helyen kopogtat, fáradtságra hivatkozva felment a szobájába és leült az ágyra. Ahogy ott ült a csendben, azon kezdett gondolkodni vajon hogyan alakul az élete ha aznap nem megy el. Vajon élne e még és vajon Gabriel elvette volna e azt a lányt. Ezek a gondolatok emésztették őt. Lelkét ugyan nehéz súlyok nyomták el, de a szíve az egekbe kiáltott. Felemelt fejjel legszívesebben ordított volna. Keserűség mardosta belülről. Szemei letapadtak és mielőtt elaludt volna az asztalán sorakozó képekre esett pillantása. Gyermeki énje némán nézett vissza rá. A szél időközben viharossá fokozódott és a hatalmas ház falai között kísértetiesen búgott. Lehunyta szemeit és elaludt. Sok éve először végre ismét zavartalan volt az álma.

A következő hetek a már megszokott tempóban haladtak. A napok és az éjszakák egybefolytak és az Odwilde család úgy élt barlangjában mint a medve. Minden idejüket ki-ki a saját tevékenységének szentelte. Janson az udvar és a kert megmunkálásán fáradozott, hiszen az elmúlt hét hatalmas viharjait a növények is megérezték. Lilith újra rendbe szedte a házat kívülről és belülről is. Felszámolta az oltárt lánya szobájában, kitakarította a fürdőkádat, új ágyneműt húzott és megtisztította az ablakokat. Tudták, hogy egy-két héten belül elérkezik Catherine születésnapja. A nap amitől a lány kivételével mindenki már előre rettegett, figyelembe véve az elmúlt évek tapasztalatait. Lilith titkon reménykedett benne, hogy ez az alkalom kivétel lehet majd, de reményeivel egyedül maradt. Janson hallani sem akart a témáról még felvetés szintjén sem. Április 25-e hallatán a férfin különös nyugtalanság vett erőt. Olyas fajta nyugtalanság mint mikor olyan dolgot kell kötelezően megtenni ami addig sosem sikerült és mikor megpróbálkoztál vele, mindig életveszélyes körülmények alakultak. Az ember nem szívesen próbálja meg azokat a dolgokat amik egyszer már majdnem megölték. Persze ott van a kíváncsiság és a remény, de van az a pillanat vagy külső behatás mikor ezek természetszerűen háttérbe szorulnak. Nem mindenki képes elfelejteni a múltat ha egy rövid ideig is. Janson ilyen ember volt. Catherine mintha észre sem vette volna a nagy nap közeledtét, egész nap apjának segített a ház körül. Gyomlált és segített a metszésben. Míg a férfi fáról fára haladt, ő mögötte gyűjtötte össze a gallyakat és rakta egy kupacba. Miután végeztek, napnyugtáig még volt egy kis idejük. Janson előkészítette a permetező gépet és amíg látott dolgozott.

 Nem telt bele három napba sem, és a ház mintha újjáépült volna. Csillogott-villogott kívül és belül. Leginkább talán egy kastélyra hasonlított amit büszke és tekintélyes park ölelt át. Az Oldwilde család egy közös limonádézással ünnepelte a munka végét. Kiültek a kertbe és elégedetten néztek végig munkájuk gyümölcsén. Minden okuk megvolt a boldogságra hiszen valóban hatalmas dolgot vittek véghez. Egy hét elteltével a szülők úgy döntöttek, körbetelefonálnak és elmondják a jó hírt Catherine barátainak és az érintetteknek. Szerda este hat órakor a család leült a nappaliban, a telefont kihangosítva az asztal közepére tették és tárcsázták az első számot. A kedves doktort hívták a Mendota elmekutató intézetből. A férfi elég erős barátságot kötött a kis Catherinnel míg ott tartózkodott, így gondolták tudnia kell a nagyszerű hírt. A telefonja kicsöngött és végül egy rekedtes hang köszönt jó estét. Janson köszöntötte és megkérte a férfit egy kis ideig maradjon csendben és figyeljen. A terv az volt, hogy míg a hívott fél feszülten figyel a vonal túlsó végén teljes csendben, addig senki nem szólal meg, és mikor az alany megelégelve a várakozást türelmetlenül ismét megszólal, már Catherine reagál rá. Dr Woodlest a meglepődéstől először meg sem tudott szólalni. Minden bizonnyal azt hihette, hogy Lilith szórakozik bár azt nem értette mi oka van ennyire boldognak lennie mikor nemrég vesztette el a lányát. Mikor Janson biztosította a férfit a lány ottlétéről, az értetlenül hallgatott. A család már előzetesen megbeszélte, hogy az idei születésnap alkalmával két születésnapot ünnepelnek majd. Az eredetit és Catherine újjászületésének napját is amit a hazatérésével azonosítottak. Janson nyugodt hangon közölte a doktorral a tényeket és meghívta a partira. A férfi még mindig nem értett semmit és ezt hangjából érezni  is lehetett. Halkan megköszönte a meghívást majd elköszönt. A család megismételte a hívást Susannal, Ethannel és Gabrielékkel is. Mindnyájan nagyon meglepődtek és nem akarták elhinni amit hallanak. Susan és Gabriel azonnal felismerte Catherine hangját és hangos sikoltásban, valamint mély csendben törtek ki. A kérdések rohamát Janson elképestő ügyességgel védte ki. A meghívó üzenetet az érintetteknek levélben is elküldték. Április 25-éig egy hét volt hátra. A napok csendben és feltűnő nyugalomban teltek. Catherine mióta hazatért tünetmentes volt. Nem voltak nyilvános maszturbációk sem önvagdosások. Lilith kimondhatatlanul örült lánya változásának és bizakodva nézett a jövőbe.

( Folyt) 

DW.